Véget ért a kiállítás a Gödör Klubban. Nagyon köszönöm mindazoknak, akik megtisztelték érdeklődésükkel. Számomra nagyon sok pozitív élményt adott a sorozat készítése, és a kiállítás egyaránt. Remélem, akik látták kicsit másképp léptek ki a teremből, mint ahogy bementek oda. Remélem hatással volt rájuk, és magukkal vittek egy-egy képet az emlékezetükben. A kiállításon vetített videó fontos része volt a koncepciónak. Tudom, idő hiányában sokan nem tudták megnézni. Ezért most dolgozom azon, hogy a több, mint egy órás anyagot feltölthető mennyiségűre vágjam, és amint kész van, megosszam mindenkivel.
Az én fotográfiai ars poetica-m az, hogy annak ellenére, hogy ma, amikor bárki elkattinthatja gépét a digitális technika korában, és kiszolgálója, iparosa lett a nyomtatott sajtónak a fotóriporter, mégse higgyük, hogy elveszítette létjogosultságát a fotósorozat, fotóesszé.
Csak tágabb értelmezési határokat kell szabni neki. Az esszén van a hangsúly. Gondolatiságot, koncepciót kell vinni a sorozatba. Hogyan lehet megújítani az esszé műfaját?
Nagyon erős konceptuális hozzáállással. A koncepció végigvonul az egész sorozaton. A témaválasztás önmagában felér egy véleménnyel. Nem akármilyen témákat feldolgozni. Olyat, ami mélyen belül érinti meg az embereket.
Reményeim szerint sikerült ehhez tartanom magamat.
A szülés és 1-2 Ninával intenzíven együtt töltött év után, kerestem magamban az utat vissza a fotográfiához. Elgondolkodtam, milyen témákat, gondolatokat szeretnék megfogalmazni, képekben. Anyaként (és nőként) kíváncsi voltam, milyen lehet azoknak a gyerekeknek és anyjuknak a sorsa, akiknek nem adatik meg a szülés és születés szabad, természetes módja. Milyen életük lehet a börtön falai között? Elzárva minden ingertől, a „szabadság vesztés” kínzó pszichés állapotának közepette. Egy terhes elítéltet akartam fényképezni, tudatosan, de az, hogy végül Erzsi lett a fotóalany, a sors műve. Nem hiszek a véletlenekben. Erzsit a tököli kórház nevelői ajánlották, mert ő volt a terhességének abban a szakaszában, ami számomra a képek elkészítéséhez alkalmas volt, és róla gondolták, hogy kellően együttműködő lesz. Nem véletlen, hogy rögtön szimpatikusak lettünk egymásnak, szót értettünk és később, őszintén mondhatom, barátok lettünk. Ma én vagyok Julika (Karamella) keresztanyja, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Kemecse nagyon messze van, de néha személyesen is meglátogatom őket.
Közelről látva Erzsi és családjának sorsát, tehetetlen szomorúság van bennem, mert hiába segítek nekik néha pénzzel, néha pusztán azzal, hogy problémáikat meghallgatom és megpróbálok megoldást keresni rá a távolból, mégis visszavonhatatlanul csúsznak bele a társadalmi, etnikai származásukból adódó determinált sorsspirálba. Fájó bevallani, de a jelenlegi helyzetben én nem látok kiutat számukra és a hozzájuk hasonló családok számára.
