Kezdetben semmi sem létezett, sem illat, sem fény, sem forma, sem mozgás.
Csak az üresség tátongott határtalanul.
Nem volt idő, mert szunnyadva feküdt a végtelenség ölében.
A mindent beborító sötétség mozdulatlan tömbjének belsejében a létezés, mint nyugvó gondolat derengett csupán. Mint hatalmas jéghegy, melynek fagyott halmazállapotú részecskéi között bezárva rejtőzik egy életcsíra, úgy őrizte az ősanyag a léleklehelletet.
Ebben az áporodott mozdulatlanságban egyszer csak szűkülni kezdett a kietlenség, és az üresség határszélén megrepedt az ősanyag.
Eleinte nagyon lassan, majd egyre határozottabban hatolt át a repedéseken egy forró fuvallat, mely utat tört magának a sötétségen keresztül, végül elérte a legsűrűbb Semmiben lebegő léleklehelletet. Szunnyadó állapotából felébredt Amequi, a lélek.
Apró volt, mint a levegőben szálló parányi porszem. Össze is lehetett volna téveszteni a forróság által mozgásba lendülő sötétség szemcséivel, ha nem vette volna körbe egy vibráló, fényből szőtt háló. Ahogy elhagyta a Végtelen Ölt, és öntudatra ébredt, Amequin egyre inkább úrrá lett a félelem és a reszketés. Kétségbeesetten vonszolta magával a sűrűn szőtt hálót, mely egyre jobban belegabalyodott a repedések mentén felgyűrődött sziklák csúcsaiba, míg végül csak egy szál kötötte őt össze az immár fénybe borult, végessé vált térrel.
A forró levegőben izzadtságcseppek csorogtak a falakról, és az időtlenség mozdulatlan nyugalmát felváltotta a cseppenként mérhető IDŐ.
Ahogy Amequi hálójára csorgott az idő, úgy érezte, megfojtja őt a magány. Vágyott egy létformára, melybe beköltözhet. Az idő súlyától elcsigázva utolsó erejét megfeszítette, elszakította hálóját, és abban a pillanatban egy hatalmas sikoly a TEST-be repítette.
A test a sötétség fekete halmazából és a tavakká duzzadó izzadság cseppekből agyaggá formálódott, és Amequi vágya immár beteljesült: összegyúrva, egymásba forrva létezett. Testet öltött önmagára.
Amequi kíváncsian vette birtokba újfajta létezésének színhelyét. Amerre csak nézett, mindenütt vörös gyökérszálak kúsztak, tekeredtek. Úgy döntött, egy vastag szál nyomába ered. Belekapaszkodott egy tejfehér oszlopba, lendületet vett és lecsusszant a rücskös dombháton. Az első lény, akivel szembetalálkozott, Pamon isten volt. Amequinek nevethetnékje támadt, mert Pamon úgy tudta az arcát egyik pillanatról a másikra változtatni, akárcsak egy zselés amőba. Először hatalmasra fújta, elvörösödött, szemei kidülledtek, aztán prüszkölve süvítette ki magából a levegőt, - Amequit majdnem tovább is taszította – és olyan szűkre szottyadt össze, mint egy ázott toll darab.
Amequi hirtelen ütemes dobbanásra lett figyelmes. Egy ideig csak hallgatta a tompa ütéseket, melyek megrezegtették dobhártyáját, és belefeledkezett a végtelen ritmusba. Mágnesként vonzotta parányi testét az ismétlődő hang, magába szippantotta a monotónia. Mikor kinyitotta a szemét, egy nagyon-nagyon izmos alak körvonalát látta. Corud isten állt vele szemben. Csodálta hatalmas, vértől duzzadó testét, mely ritmikusan hullámzott a feszülő és ernyedő izomköteg alatt. Annyira szép volt, ahogy fáradhatatlanul végezte testgyakorlatát, hogy Amequi vágyat érzett, hogy öklével az izmok közé csapjon és érezze a rendíthetetlen erőt. Vágyat érzett, hogy hozzásimuljon, és kis teste átvegye a meleg lüktetést.
- Fedezd fel ennek a testnek minden zeg-zugát, kövesd a lábaid alatt futó vörös gyökereket, ismerd meg az istenek lakhelyét, aztán térj vissza hozzám és táplálni fogom erőmmel lélektestedet – szólt Corud.
Így is lett. Amequi barangolása során találkozott Maagor istennel is, aki mindig nagyon elfoglalt volt. Jöttek-mentek dohos pincéjében mindenféle szilárdságú anyagok. Különböző nedvekkel, folyadékokkal kísérletezett, kevert, feloldott, erjesztett, majd a megoldáson töprengve türelmetlenül morgott.
Később megismerkedett Renosszal, a halásszal. Egész áldott nap a Vörös-tó szélén ücsörgött és mérges csigákra vadászott. Reggel bedobta hálóját a tó vizébe, és este ott hemzsegtek a lyukak közé szorulva a mételyt hordó állatok.
Fáradt volt már Amequi a nagy vándorlásban. Szeretett volna végre megpihenni Corud oltalmazó karjaiban. Visszafordult hát, de még át kellett jutnia Darmin labirintusán. Látta Darmin, mennyire elcsigázott a kis lélektest, és segítségére sietett. Kígyótestére fektette Amequit és a labirintus falai mentén végighullámzott Corud birodalmáig.
Évek, évtizedek teltek, és Amequi boldogan élt az istenek társaságában.
Egy napon riadtan ébredt álmából. Egy idegen lény szagát érezte. Amequinek volt egy olyan csodálatos képessége, hogy a levegőben terjedő illatokból előre megérezte a bekövetkező történéseket. Most azonban olyan hirtelen történt a változás, hogy felkészülni sem volt rá ideje. Éles sivítással egy fekete madár szökött be a Test kapuján. A falakról visszaverődő rikoltozás hangja fokozatosan elenyészett, és a következő pillanatban már csak mintha képzelet szülte látomás lebegett volna Amequi előtt a levegőben.
Látszólagos nyugalomban követték egymást a napok, de Amequi érezte, valami megváltozott. Az idegen szag beleívódott a föld pórusaiba, és a vörös gyökereken keresztül szétáradt az istenek lakhelyén. Amequin kezdett elhatalmasodni a végtelen szorongás. Nem jött ki hang a torkán, mellyel figyelmeztethette volna Corudot az alattomos veszélyre. Amerre pillantott, mindenütt a megbomlott rendszer jeleit látta. Gennyes hab borította a Vörös-tó felszínét, nyálka csordogált Darmin labirintusának falain, Magoor pedig tébolyultan rohangált ide-oda taplógombákkal telt pincéjében. Szegény kicsi Amequi szomorúan ült egy odvas gyökérgumó tövében, és nézte, ahogy Corudnak egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül megszólaltatni izmainak tam-tam dobjait. Ahogy lassultak az ütések, úgy zuhant egyre mélyebbre Amequi a szomorúság szakadékában.
Csepp… Csepp… Csepp… Csepp
Könnycseppjeiből táplált folyó felszínén lebegett pici teste.
Mindent elárasztott az örvénylő víztömeg, míg végül a sodrás Amequit a Test kapuján általvetette.
Így ért véget eme testet öltött létformája Amequinek.
Rettegett attól, hogy elenyészik az idő fogságában, mely már azóta szőtte cseppekből font hálóját, hogy elhagyta a védelmet nyújtó testet. Tudatát élesre csiszolta az újra támadó magány, és hirtelen rádöbbent, hogy egyetlen módon menekülhet. És ekkor, nagyon távolról, mintha Corud hangját hallotta volna. Csak egy kicsit gyorsabban dobbantak az ütések.
Spilák Zsuzsanna
